BERTA ZSOLT

Több gulyás, kevesebb spagetti

JIMI HENDRIX MEMORIAL BESZÁMOLÓ

Olvastad a beszámolót a tavalyi talján Hendrix-balhéról? Akkor biztos arra vagy kíváncsi, az idein hány gyönyörű, elvágott torkú, hotelszobában hagyott, cápacsaliként a tengerre bízott, illetve elásott nő mérföldkövezte a Jimi Hendrix Memorial útját Toszkánáig és vissza. Kérlek alássan, nagyon kevés. Nagyobb részt inkább kiástuk a tavalyiakat. Kiástuk signora Pitigliano-t, aki éltes kora (és elvágott torka) ellenére is gyönyörű maradt, kiástuk signorina Saturnia-t, ki több ezer év alatt sem kelt el (vagyis még mindig mindenkinek ingyen osztja bájait), ám semmit sem veszített kényeztető, gyöngéd kedvességéből, és persze kiástuk signora Agriturizmo al Melograno-t, aki tavaly bőségesen, finom falatokkal vendégelt bennünket, s vándortársulatunk interpretazione-jét is kegyeskedett megtekinteni. No de azok számára, akik nem ismerik őket, mégiscsak ideollózom bemutatásukat abból a tavaly valamiképp kiszivárgott levélből. Signora Pitigliano valójában „egy város, de mintha Hollywoodban tervezték volna egy középkori filmhez, csak igazi. Hatalmas sziklákra épült, olyan sivár kőfalak feszülnek alatta, hogy ott csak a sasmadár érezheti otthon magát, mégis házak szoronganak rajta egymás oldalába bújva, egymás fején állva, ablakaik egyenest ötszáz méter mélységbe nyílnak, szinte látod a középkori némbert, amint a pisával teli küblit kiborítja az ablakon, és látod a kétkerekű kordét is, amin a pestisjárvány hulláit tolják ki a kapun. De ha olyan a szemed, láthatod ott Júliát és Rómeót is, igaz ők egy másik városba vannak bejelentve állandóra. Távolabb signorina Saturnia fülledt, buja teste omlik el a tájon, combjai közül, vagyis a hegy oldalából forró gejzír szakad ki, lezuhan, s hogy ne töltse tétlenül az elmúlt és a következő egymillió évet, szép kis kőmedencéket épít az embereknek, akik oda is sereglenek, és ülnek a forró, büdös vízben, ami csodálatos, és így tettünk mi is. Mindez ingyen, ahogy Istentől kaptuk.”

Aztán vissza a tetthelyre. Tavaly így írtam róla: …”egy tanya, terméskőből épült mediterrán ház, két szárnnyal, a kettő közt vadszőlő lugas, ez növi be a falakat is, körben gyep és a toscanai dombok, kissé távolabb medence, olyan egyszerű fajta, beton teknő kékre festve, annak is egyik oldala benőve vadszőlővel, de a vize, mint a hajnali harmat, a kertben kétszáz éves tölgyfa asztalok, hófehér terítővel, hatfogásos vacsorákkal, paszta parmezánnal, vadpörkölt, fokhagymás párolt spenót, lencse füstölt hússal, mindenféle pesto meg pane, meg amiket nem is ismerek és a gazda saját vörösbora, ami cseppet sem kannás és nem is rossz, hanem istenien finom.” Álljunk itt meg egy szóra. Idén a medencét gusztustalan zöld alga uralta, úgy nézett ki, mint egy menzán készült parajfőzelék, az egyik kétszáz éves asztal használat közben egész egyszerűen eltört, a vacsora a mai budapesti belvárosi és balatoni vendéglátás szintjére süllyedt (odáig merészkedtek az olaszok, hogy kolbászt készítettek nekünk magyaroknak, de olyat,
hogy azért lovagiasabb időkben legkevesebb egy pengeváltással tartoznának), a bor meg… talán rosszabb nem lett (de talán igen), azonban olyan szűken mérték, hogy sokszor vadászni kellett rá másik asztaloknál.
Kvártélyozó hölgyünk, signora Agriturizmo al Castagnella még ennél is fukarabbnak bizonyult, mézes-mázos mosolya mögül egy vérbeli balatoni panziós torz, kapzsi vigyora sejlett elő. Legyen elég csak annyi, hogy reggelire egy hetes kenyeret kaptunk citromlekvárral (ami nyilvánvalóan egy fatális félreértés citrom és ember között) és pótkávéval, de épp csak annyit, hogy olasz reggeliző-társainkat végül Andrisnak kellett ellátnia magyar tartós teszkós kenyérrel és szalámival. (Itt megragadom az alkalmat, hogy bemutassam új muzsikálótársunkat, sőt a zenekar új Benjaminját… tisztelt hölgyek és urak… a dobok mögött a színpadóóóóóóóóóón: Váti András!) Úgyhogy a háziasszony signora-t mégiscsak el kellett ásnunk a saját kertjében.
Szóval úgy jártunk egyik-másik szinyórával és szinyorínával, mint amikor eltelik egy év az új szerelemben, s a szerelem már nem igyekszik annyira, mint első alkalommal.
Na de elsősorban muzsikálni mentünk, nem pedig enni-inni, ugye. (Ez szemenszedett hazugság, mert de.) A muzsikálás pedig nagyszerűen sikerült. Én ugyan – röviden elmerengve ember és zene misztikus viszonyán – kicsit átszabtam az Astro Man-t, de mintha csak szándékosan tettem volna, esztétikailag nem vétettünk benne. Sőt továbbmegyek, akkorát ráztunk, hogy olaszok, hollandok egyaránt térdre borultak (akadt, aki szó szerint), kivétel nélkül elibénk járultak leróni hódolatukat, s mindannyian biztosítottak róla, hogy ezt a zenét Európában toronymagasan mi játszuk a legjobban. Nem szabadkoztunk, hisz nekik sokkal nagyobb rálátásuk van Európára, mint nekünk, na meg akár igaz, akár nem, mért ne fürdőztünk volna kicsit rajongó (alig borgőzös) szeretetükben, hisz ritkán tehetjük. Főhősünket (kinek tündöklő fénye visszaverődött rajtunk, egyszerű zenei szakmunkásokon is) jeleskedése jutalmaként az a megtiszteltetés érte, hogy az Olaszországban nagy népszerűségnek örvendő blues-énekesnő, Francesca de Fazzi a színpadra szólította, ugyan baseváljanak már együtt egy kicsit. „Hol az a magyar srác, aki olyan nagyszerűen gitározik?”, kérdezte. Ám a nagyszerűen gitározó magyar srác nem vette át kitüntetését, hanem inkább vizelni ment. Francesca pedig koncertje végére (vagy inkább a közben is dédelgetett palack tartalmának végére) nem csak a magyar srácokról feledkezett meg, hanem önmagáról is, és komolyan aggódnunk kellett testi épsége miatt, ahogy a zsinórok, állványok, erősítők közt tipegett húszcentis cipősarkán. Ám valóban nagyszerűen énekelt, s még gitározott is hozzá. Azért nem volt baj, hogy a tavaly nálunk is vendégszerepelt Emanuele Fizzotti (Lele) is gitározott neki. Ő maga önállóan is nagyszerű koncertet adott, pedig állandó zenekara nem kísérte el Rómából, állítólag azért (de én ezt nem tudom komolyan venni), mert a feleségeik nem engedték el őket.
Játszottak ott aztán Doriano-k, Guiseppe-k, Giovanni-k, és hollandok is, meghallgattuk őket és tapsoltunk nekik, ahogy ők is nekünk.
Tamás barátunk, aki kiválóan bír világnyelveket, így hamar összebratyizik bármilyen náció tagjaival, idén elkísért bennünket, vagyis inkább elvitt magával, mivel a szállító gépjármű nagyobb (jóval nagyobb) részben az övé. Az olaszok azonnal a zenekarhoz tartozónak tekintették, s őt is nagy lendülettel veregették hátba, miután játszottunk. Tamás kissé még mérges volt a felszolgált kolbász miatt, nem beszélve arról a beazonosíthatatlan, tengeri moszat granulátumnak tűnő fogásról, amire csak annyit jegyzett meg: „Nem azért küzdöttem fel magam a táplálkozási lánc csúcsára, hogy ilyen szarokat egyek”. Így, amikor olasz beszélgetőpartnere azt firtatta, miképp érjük el ezt a fantastico hangzást és megszólalást, kissé durcásan azt felelte: „More gulyás, less spagetti!”
Ja és a tenger! Vagyis signorina mare Mediterraneo, a Földközi tenger. Neki nem sikerült elvágnunk a torkát, sőt kis híján ő purcantott ki minket, amint egyik szigetén a harmincnégy fokos kánikulában hegymászásra adtuk a hülye fejünket, s még a világítótornyot sem találtuk meg, amiért pedig nekiindultunk. Visszavágásképpen megmártóztunk volna hűs, ölelő karjaiban, de ezúttal karjait halott szürkének és végtelenül koszosnak találtuk. Megmosdatni nem maradt időnk, így faképnél hagytuk signorina Marciano kedvéért, akiről kiderült, hogy signor, de nagyon barátságos fickó, erősen hasonlít signorina Pitigliano-ra, biztos az öccse.
És aztán haza a kies Magyarországra, ahol sokkal jobb a kolbász, de nem vár ránk semmiféle koncert, sem fesztivál, úgy néz ki, legközelebb Hollandiában játszunk, na ott vajon mit eszünk majd, tulipánt meg mariskás sütit?